Intézménymutató:
Magyar Szocialista Munkaspart /MSZMP/
2004. január 16.
Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) elnöke január 15-i sajtótájékoztatóján kijelentette: kisebbségpolitikai és magyar szempontból áttörésre számít, és szerinte a tavalyi behódolás után az idei esztendő az autonómia éve lesz. Ezért kezdeményeztek dialógust a megosztottság leküzdésére. "Az erdélyi magyarság sorsa és jövője iránti aggodalomtól és felelősségtől indíttatva az EMNT Állandó Bizottsága párbeszédet kezdeményezett az RMDSZ vezetőségével. Megítélésünk szerint a romániai magyarság képviseletét egyoldalúan kisajátító, totalitárius párttá torzult szövetségünk kudarcpolitikájából egyedül az 1992. évi Kolozsvári Nyilatkozatban megfogalmazott közösségi önrendelkezés jelenthetne kiutat."– állapította meg az EMNT elnöke. A három szintű autonómia része az RMDSZ-programnak. Tőkés László sajnálatosnak tartja azt, hogy Markó Béla visszautasította a párbeszédet /Péter I. Zoltán (Bihari Napló): EMNT: 2004 az autonómia éve lesz. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 16./ Tőkés László emlékeztetett, egyik nyilatkozatában Takács Csaba ügyvezető elnök kijelentette, hogy: "Csak robbantásokkal lehet egyik napról a másikra autonómiát kivívni!" Markó Béla elnök a szerbiai választások rémképével igyekszik sokkolni az erdélyi magyarságot, nem kevesebbet állítva, mint azt, hogy "az ottani magyarság elsősorban azért veszítette el parlamenti képviseletét, mert nem lépett fel egységesen a választásokon". A valóság az, hogy a szerbiai választások elvesztése a Kasza József vezette Vajdasági Magyar Szövetség hatalombarát politikájának a csődjét jelenti. Tőkés László kiemelte: elfogadhatatlan, hogy az RMDSZ vezetősége jobban szót ért és inkább hajlandó tárgyalni az utódkommunista román Szociáldemokrata Párttal, mint saját nemzettársaival – az EMNT-vel. Hozzátette: érthetetlen, hogy az MSZMP jogutódjának, az MSZP-nek a pártelnöke, Kovács László miért fogja vissza a párbeszédtől az RMDSZ-t. Tőkés László kérte a magyar kormányt, hogy az RMDSZ-t ne tekintse a romániai magyarság "egyedüli legitim képviselőjének", hanem az EMNT képviseletét is hívja meg a Magyar Állandó Értekezlet rövidesen sorra kerülő tanácskozására. /Az EMNT nyilatkozata. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jan. 16./ Az erdélyi magyar–magyar párbeszéd és összefogás megvalósulására szólította fel Tőkés László püspök, az EMNT elnöke az RMDSZ tagságát és választóit, valamint a helyi és területi RMDSZ-szervezeteket január 15-i sajtónyilatkozatában. Erre azt követően került sor, hogy Markó Béla szövetségi elnök kijelentette: csakis az RMDSZ-en belül képzeli el a párbeszédet. /Papp Annamária: Egyedüli megoldás: az RMDSZ keretében párbeszédet folytatni. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 16./
2004. január 22.
1958. febr. 20-28. között Kádár János és Kállai Gyula vezetésével magyar párt- és kormányküldöttség járt Romániában. A látogatás elsődleges célja az 1956-os forradalom és szabadságharc leverését és az ezt követő brutális megtorlásokat Kádár vezetésével felvállaló magyar kormányzat konszolidációja volt a Gheorghe Gheorghiu-Dej vezette népi demokratikus állam vezetői körében, amelyre a vendégeknek minden esélyük megvolt, hiszen Nagy Imre és néhány társának romániai deportálásával tulajdonképpen a magyar miniszterelnök koncepciós perét és fizikai likvidálását készítették elő. A tárgyalások fő témája a két ország közötti vitás problémák, elsősorban a nemzeti kérdés rendezése volt. A román fél megelégedésére a marosvásárhelyi nagygyűlésen – a Magyar Autonóm Tartomány székvárosában – Kállai Gyula kijelentette: ,,Megmondjuk világosan. Nekünk semmiféle területi igényünk sincs. Külön öröm számunkra, hogy… a velünk szomszédos államok a területükön élő valamennyi nemzetiségi kisebbség számára a teljes jogegyenlőséget és az önálló fejlődés minden feltételét biztosítják.” Kádár is közölte a román elvtársakkal, hogy Magyarországnak nincs szüksége a szomszédaitól egy talpalatnyi földre sem. Ezek után Keleti Ferenc bukaresti magyar nagykövet az 1958. márc. 29-én keltezett ,,szigorúan titkos” jelentésében közölhette Sík Endre külügyminiszterrel, hogy ,,…a határok kérdésében tett nyilatkozatokat a román elvtársak igen nagy örömmel fogadták, erősíti országépítő törekvéseiket, és úgy látják, hogy ez a kijelentés megfelel annak a nyíltságnak és őszinteségnek, ami általában az MSZMP és Kormányunk politikáját jellemzi.” A magyar párt- és állami küldöttség romániai látogatása után készített ,,szigorúan titkos” jelentés záróbekezdésében olvashatóak (az Erdélyi Magyarság 2003. július–szeptemberi számában közölt dokumentum) a Biharpüspökiből való visszautazás alkalmával Alexandru Moghioros pártvezérnek – ilyen alkalmakkor Mogyorós Sándor KB-titkárnak – a Keleti Ferenc magyar nagykövet által rögzített szavai. ,,(…) mintegy váratlanul megkérdezte tőlem, hogy meddig fogjuk mi még a magyar himnuszt megtartani. A kérdésből kiderült, hogy a román elvtársak aggodalommal figyelték a magyar himnusz hatását, különösen a magyar lakosságra, és szívesen vennék, ha már más himnuszunk lenne. (Ha valamelyik költőnk, illetve zeneköltőnk megajándékozna bennünket egy nagyszerű új himnusszal, ezt mi is szívesen vennénk. Ezt meg is mondtam az elvtársaknak.)” Ezt a politikai gondolkodásban még ma is elevenen élő mozzanatot a Magyar Kultúra Napján kötelességünk is megemlíteni, írta Sylvester Lajos. ,,A szomszéd országok érzékenységére való tekintet” sűrű emlegetése a magas politika szintjén ma is az Alexandru Moghioros elvtárs önfeladó szervilizmusára emlékeztet. /Sylvester Lajos: A Himnusz születésnapja: Január 22., a Magyar Kultúra Napja. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 22./
2004. december 23.
Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő megszidta a pápát. Számon kérte a Szentatyától, valamint Angelo Sodano bíborostól, vatikáni kormányfőtől azt, hogy a történelmi egyházak vezetői, köztük a magyar katolikus püspökök is a kettős állampolgárságra vonatkozó december 5-i népszavazás kapcsán az igen szavazatok mellett foglaltak állást, no meg azt, hogy az egyházi oktatás mellett tüntettek december 14-én. Gyurcsány és kíséretének kijelentései politikai vihart kavartak Magyarországon, ami állásfoglalásra kényszerítette a vatikáni kormányzatot is. „A magyar püspökök jó állampolgárokként csak aggodalmuknak adtak hangot a közjóért, és a Szentszék kiáll mellettük, mert csak azt kérik, ami a megállapodás szerint jár" – idézte Angelo Sodano bíborosnak a magyar miniszterelnökkel folytatott hét végi vatikáni megbeszélésén elmondott szavait a magyarországi Apostoli Nunciatúra közleményében. E pontosításra azért volt szükség, mert a magyarországi sajtó csak a magyar kormányküldöttség által mondottakat ismertette, a Vatikán álláspontja nem hozta nyilvánosságra. December 14-én az Oktatási Minisztérium előtt az egyházi iskolák finanszírozásának megváltoztatása ellen tüntettek. E tüntetésen való részvétellel kapcsolatban Sodano bíboros „következetesen aláhúzta a párbeszéd fontosságát, megdöbbenését fejezvén ki az a tény fölött, hogy a kormány nem tartja tiszteletben a Horn Gyula miniszterelnök és Angelo Sodano bíboros által 1997-ben aláírt, Szentszékkel kötött megállapodást" – áll a közleményben. „Itt egy rosszízű politikai játszma folyik: a szóban forgó urak végtelenül meg vannak sértődve, hogy valaki el merte mondani, hogy az egyházaknak a Jézushoz vezető út és az üdvösség keresése útjának megtalálása mellett, helyett nem biztos, hogy úgy és akként kell foglalkozni a napi közélet politikai dolgaival, ahogy teszik. Ez egy helyénvaló kijelentés" – mondta a Kossuth Rádióban Gyurcsány, aki a jobboldali pártok reagálását „bőszült arroganciának" nevezte. Semjén Zsolt fideszes képviselő kijelentette: „ha a lengyel egyház és benne az akkori krakkói érsek, a későbbi lengyel pápa bizonyos értelemben nem politizált volna, akkor önök (mármint a szocialista politikusok) még mindig az MSZMP-ben ülnének, a Varsói Szerződésben és a KGST-ben". Dr. Jakubinyi György érsek a tavalyi csíksomlyói búcsún kifejtette: „Azt mondják, hogy az egyház nem politizál. De ez nem jelenti azt, hogy az egyház népének jövőjét avatatlan kezekbe adja." Az érsek hangsúlyozta: az egyház mi vagyunk, mindannyian, és minden kereszténynek kötelessége részt venni a politikában, olyanok mellett szavazni, akik népünk mellett állnak, akik az evangélium tanítását akarják megvalósítani a közéletben. Hozzáfűzte: az egyháznak így kötelessége politizálni. /Sarány István: Gyurcsány esete a pápával. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 23./
2005. január 24.
A kettős állampolgársággal kapcsolatos decemberi népszavazás óta nem csillapodnak a kedélyek, mondhatni nap mint nap újabb véleményeket közöl a tömegtájékoztatás. Sokan fölteszik a kérdést, ki a felelős azért, hogy ez bekövetkezett. A felelet erre az, hogy elsősorban a Magyar Szocialista Párt (MSZP) és a Szabad Demokrata Párt (SZDSZ) vezetői. Mindkét párt kezdetektől ellenezte a határon túliak kettős állampolgárságát, mindkettő híven követi a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) kádári elnemzetlenítő politikáját, szögezte le Asztalos Lajos. Az MSZMP a proletár internacionalizmust sulykolta az emberek fejébe. E politika eredménye többek között az, hogy az agymosottak a magyar koronát micisapkának, a szent jobbot hulladarabnak mondják. A kormány propagandája azt állította, hogy a határon túlról a magyar igazolvánnyal rendelkező nyolcszázezer magyar özönlik át, majd amint Lendvai Ildikó mondta, „komoly” számítások szerint háromszázezren települnek át. Hazugság volt például Gyurcsány Ferenc miniszterelnök által hangoztatott „az állampolgárság automatikus kiterjesztése”, a szavazólap tartalmára vonatkozó „rossz időben, rossz helyen, rosszul feltett kérdés” is. Gyurcsány Ferenc szerint „a jobboldal a nemzeti arrogancia, a baloldal a felelősség politikáját folytatja a kettős állampolgárság ügyében”, „amennyiben a jobboldal ezt a politikát folytatja, ez nacionalizmushoz vezet”, „a jobboldal klerikális és nacionalista, a baloldal nyugatos és modern”, „a modern állam nem épülhet nemzeti, nemzetiségi alapra”. A „korszerű állam nem nemzeti, nemzetiségi alapra épül” cáfolataként a nyugat-európai országokat említhető, köztük Spanyolország (nemzetiségi területi önkormányzataival együtt), jegyezte meg cikkében Asztalos Lajos. /Asztalos Lajos: MSZP-eszmeiség és a kettős állampolgárság. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 24./
2005. július 29.
Orbán Viktor, a Fidesz elnöke Tusnádfürdőn tartott beszédében többek között megemlítette, a magyar baloldal, amikor lehetősége volt, rátört saját nemzetére. Ezt tette Kun Béla és Rákosi. Ez történt 1956 vérbefojtásakor, és ezt tette az MSZP a december 5-i népszavazás kampánya idején. A jelek szerint Orbán fején találta a szöget, mert a Magyar Szocialista Párt (MSZP) nyomban felkapta a vizet. Szóvivője szerint nem a baloldal, hanem a Gömbös Gyula és Horthy Miklós kultuszát ápoló jobboldal rontott december 5-e előtt az egységes erdélyi magyar politikai érdekképviseletre. A párt vezetői felszólították Orbán Viktort, vonja vissza a baloldal nemzetellenességére vonatkozó állítását. Hiába változtatták meg pártjuk cégtábláját (Magyar Szocialista Munkáspárt helyett MSZP), hiába apad Kádár egykori munkatársainak száma a párt vezetőségében, hiába választottak Hiller István személyében új elnököt, a párt szellemisége ugyanis töretlen: a határon túlra kényszerített magyarság létezését kénytelen-kelletlen tudomásul veszik, de alapjában véve leírták, írta Asztalos Lajos. Medgyessy Péter például a kedvezménytörvényre, az Erdélyi Magyar Tudományegyetemre célozva kijelentette, az Orbán-kormány túlkényeztette a határon túli magyarságot. A december 5-e előtti kampányban a két kormánypárt vezetői az állították, hogy IGEN szavazat esetén hárommillió határon túli magyar özönli el Magyarországot, majd azt, hogy nyolcszázezer. Gyurcsány Ferenc bejelentette, szakértői tárgyalásokat kezdenek az állampolgárság nélküli magyar útlevél, esetleg az áttelepedést nem biztosító állampolgárság megadásáról. A nagy hangon bejelentett Szülőföld Alap eddig csak papíron létezett. Az útlevélről és az állampolgárságról a határon túliak kizárásával tárgyalnak az úgynevezett szakértőkkel, nem a Máértet hívják össze. /Asztalos Lajos: A fején talált szög. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 29./
2006. április 26.
A magyarországi országgyűlési választások után ezerféleképpen magyarázzák a Fidesz kudarcát: rossz kampányt folytatott stb. Ezek azonban mind mesék. Nem mese viszont az, hogy nagyon sokakon pánikszerű félelem lett úrrá arra a gondolatra, hogy Orbán lesz a miniszterelnök. Ellenfelei odáig mentek, hogy legszívesebben holtan látnák, Kuncze Gábor a gyűlölettől reszketve ki is mondta: tűnjön el végleg a közéletből. Kiket képvisel a Magyar Szocialista Párt? Mivel az MSZMP jogutódja, nyilván azokat, akik a múlt rendszer haszonélvezői voltak, s akik továbbra is a szocialista kormányzás haszonélvezői. Gyurcsány esete példaértékű: KISZ–funkcionáriusból lett üzletember, mégpedig az állami vagyon privatizációja útján. Ilyenek rengetegen vannak az országban. Ezek tartják kezükben a sajtót, az államit és a magánt egyaránt, s évek óta rágalmazzák, gúnyolják a Fideszt és Orbánt, írta Veres István, a Szatmári Magyar Hírlap főszerkesztője. /Veres István: Miért nem tudott nyerni az ellenzék? = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), ápr. 26./
2006. május 2.
Sokan reménykedtek abban, hogy az idei választások nyomán fordulat következik be a magyar politikai életben, s a Fidesz veszi át a kormányrudat. A határon túli magyarság jelentős többsége is erre számított. Vélemények hangzanak el azóta is, miért lett a kampány kimenetele az, ami. Mondják, hogy a Fidesz bedarálta a kisebb jobboldali pártokat. Koncz Attila például nem átallotta azt állítani, hogy a Fidesz „Rákosi legjobb tanítványaként szalámizta az MDF-et”. Úgy látszik, nem tudja, Rákosi módszerének a kommunista vezérlésű politikai rendőrség, az ÁVO és a szovjet politikai rendőrség, az akkor még NKVD is szerves része volt. Ezek szerint tehát a Magyar Demokrata Fórum (MDF) a Fidesz miatt jutott oda, ahova: 1992-ben a Fidesz zárta ki az MDF-ből Csurka Istvánt és társait; nem Szabó Iván és társai váltak ki az MDF-ből és hozták létre a Magyar Demokrata Néppártot (MDNP), mert ez a Fidesz műve volt; tavaly nem Dávid Ibolya és társai zárták ki az MDF országgyűlési csoportjának majdnem a felét, köztük Lezsák Sándort, az MDF egyik alapítóját és vezéralakját, hanem a Fidesz. Ghiczy György, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) egykori elnöke volt az, aki addig fészkelődött elnöki székében, mígnem szétverte saját pártját. És mi történt a Független Kisgazdapárt háza táján? Torgyán József, a párt elnöke volt az, aki 2002 előtt, kormányszövetségben a Fidesz-szel, bezáratta a párt székházának kapuját és nem engedte be a vezetőségi tagokat. Addig-addig, míg őt is kizárták a maradék pártból. A Magyar Szocialista Munkáspártból lett Magyar Szocialista Párt, bár tagadja, de megőrizte szülője módszerét. Ugyanezt alkalmazza Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) is. Goebbels mondta: a hazugságot addig kell ismételni, mígnem igazság lesz belőle. 1998-ban, miután a Fidesz került kormányra, az MSZP-SZDSZ megrémült, nyomban elindították a suttogó propagandától a nyílt támadásig terjedő hazugságfröcskölő gépezetüket. Szájról szájra terjesztették és terjesztik, hogy Orbán Viktor cigány, eredeti neve Orsós. „Csalnak, lopnak, hazudnak”, harsogták. Nyugaton terjesztették, hogy Orbán Viktor faj- és zsidógyűlölő. Horn Gyulával, az ’56-os pufajkással, Kovács Lászlóval, Kádár elvtárs sírig hű tanítványával az élen, a sajtószabadság „védelmében” tüntettek. Az „árokásó” Fidesz „kettészakította az országot” – Kádár idején bezzeg példátlan volt az egység: az ávósok, a III/III-as, a III/II-es ügynökök, a pártkáderek, a pufajkások és az értelmiségiek, a munkások meg a parasztok „egysége”, írta Asztalos Lajos. Orbán Viktor az autópályák építéséhez az apja bányáiból szállított dolomittal hatalmas vagyont harácsolt össze – nem úgy, mint „szegény” Gyurcsány. Keller László, a „nagy” MSZP-s vegy-ész „kiderítette”, felbecsülhetetlen kárt okozott, mert a dolomit az esővíztől „kénsavat fejlesztett”, ami „szétmarta” az utakat. Most, a választási kampány idején viszont arról zengett a kórus, hogy a Fidesz-kormány alatt „egyetlen km” autópálya sem épült. 2001 végén, 2002 elején a 23 millió románnal ijesztették a népet, 2004 novemberében 800 000 határon túli volt a mumus. Közben a költségvetési hiány eddig nem látott méreteket ért el, az államadósság pedig rekordmagasságot. /Asztalos Lajos: Választások, MDF-bedarálás és egyebek. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 2./
2006. augusztus 30.
Varga Andrea történész kutatásai alapján tekintette át a magyar-román tárgyalásokat, visszamenve Grósz Károly rossz emlékű 1988-as aradi látogatására. Göncz Kinga augusztus 28-án Bukarestbe látogatott. A román és magyar kapcsolattörténet tompítani képes a várakozás optimista hangoltságát. A két ország viszonyában folytonosan kiemelt szerepet játszott a kisebbségi kérdés, főként a magyar diplomácia nézőpontjából. A magyar kisebbség mindenkori helyzete minőségileg függött Bukarest magyarságpolitikájától. Az 1948-49-ban kiépült sztálini típusú rendszer alapvetően megváltoztatta a két ország kapcsolatrendszerét. A sztálini államközi rendszerben a külpolitika diplomáciai jelentősége devalválódott, degradálódott. A pártközpontú külkapcsolatokra szakosodott külügyi apparátusok igyekeztek a nemzetek közötti ellentéteket háttérbe szorítani. Az 1956-ban hatalomra került, Kádár János nevével fémjelzett politikai vezetés a problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett – ezt is várta el tőle a Kreml. A mosolydiplomáciát erőltették, annak ellenére, hogy a hatvanas évek első felében a budapesti külügyminisztériumban is felismerték: Romániában a nacionalizmus a párt- és állampolitika hivatalos, bár nem nyilvános részévé vált, és a magyar kisebbség helyzete folyamatosan romlik. Ennek ellenére az 1956-ot követő jó 30 évben az erdélyi magyarság problémáját minden esetben alárendelték a Moszkva által megkövetelt szívélyes „jószomszédi” politikának. A budapesti külügyminisztérium illetékesei számos – évek óta húzódó, megoldatlan, vitás – kérdésre hívták fel a pártvezetés figyelmét. (Például már ekkor javasolták, hogy az 1955-ben egyoldalú román lépésre megszűnt kolozsvári Útlevélhivatalt – már konzulátusi rangban – újra meg kellene nyitni, könnyíteni kellene a kölcsönös látogatás feltételeit stb.) Ennek ellenére az 1958. február 20-28. között Romániában „vendégeskedő” Kádár János és Kállai Gyula a bukaresti tárgyalásokon – a román fél szándékának megfelelően – a „kényes” problémákat még csak föl sem vetették, mindenben elfogadták a szomszédok ajánlásait. A román fél ugyanis ügyes taktikával elérte, hogy semmiféle konkrét megállapodásra nem került sor! A közös nyilatkozatban – az eredeti magyar javaslat ellenére – még csak utalás sincs a nemzeti kisebbségekre. Kádár és Kállai látogatása tulajdonképpen két momentum miatt maradt emlékezetes az erdélyi magyarság köreiben. A Marosvásárhelyre érkező delegáció nevében Kállai Gyula a Simó Géza Bútorgyárban megtartott nagygyűlésen előbb „megdicsérte” az RMP vezetését a kisebbségpolitikájáért („Mi eddig is tudtuk és nagyra értékeltük, most személyesen is tapasztalhattuk, hogy a Román Népköztársaságban megvalósult a nemzetiségek jogegyenlősége, a politikai, a gazdasági és a kulturális élet minden területén, [...] a szabad nyelvhasználat természetessé vált.”), majd sorra került „Erdély kérdése”. Először is kijelentette, hogy „a magyarországi ellenforradalom nyíltan felvetette területi követeléseit a szomszédos népi demokráciák felé”, és „felelevenítették a határkérdést”. Majd gyorsan hozzátette: „Megmondjuk világosan: Nekünk semmiféle területi igényünk nincs; azt tartjuk, hogy Magyarországnak van éppen elég földje, és népe, hogy azon – testvéri egyetértésben a szomszéd népekkel – felépítse a maga szocialista hazáját”. Kállai után két nappal, a bukaresti nagygyűlésen Kádár kijelentette, hogy „a Magyar Népköztársaságnak nincs egyetlen országgal szemben sem területi, sem más igénye”. Majd Kolozsvárott tartott beszédében leszögezte: „Mi természetesen elsősorban forradalmárok vagyunk. A határok problémája csak alárendelt kérdés...” Kállai és Kádár kijelentései nagy megdöbbenést keltettek az erdélyi magyar tömegekben. Sokan sejtették, hogy ez nem mást jelent, mint hogy Budapest „levette a kezét” az erdélyi magyarságról, és Bukarest szabad kezet kapott az asszimilációs politikájához. A félelmek igen hamar beigazolódtak. A találkozó után egy évvel bejelentette a bukaresti politikai vezetés a két kolozsvári egyetem, a Bolyai és a Babes „egyesítését” – amihez egy szava sem volt Kádáréknak – sőt, az 1959 júliusi titkos bukaresti tárgyalásain Kállai Gyula megnyugtatta a román partnereit (köztük N. Ceausescut!), hogy „pártunk Politikai Bizottsága tagjainak az a véleménye, hogy e kérdést az önök belső ügyének tekintik.” A két ország viszonya a hetvenes évek elején sem volt probléma-mentes. Hiába volt több magas szintű találkozó is a két ország párt-és állami vezetői között (1972. február 24-26. közt Bukarestben tárgyalt a Kádár János vezette párt- és kormánydelegáció), valódi előrelépés nem történt. Ekkor már a budapesti külügyi vezetés is tisztában volt vele, hogy az RKP vezetésének „alapvető célja továbbra is a nemzetiségek gyors asszimilálása”. A Kádár-Ceausescu találkozó közvetlen előzménye Lázár György miniszterelnök 1976. december 20-21-i bukaresti látogatása volt, amelyen a felek – a közös közlemény szerint – megállapodtak abban, hogy „az illetékes szervek gyorsítsák meg a kishatárforgalmi egyezmény megvalósítását, fejezzék be a konzulátusok (kölcsönösségi alapú) létesítésére vonatkozó tárgyalásokat, terjesszék ki a magyar-román turisztikai együttműködést (beleértve a két ország lakossága közvetlen kapcsolatainak bővítését is)”. Ugyancsak ekkor állapodtak meg abban, hogy „meggyorsítják” a budapesti román, ill. bukaresti magyar kultúrházak megnyitását. (Erről még 1969-ben állapodtak meg!) Kádár és Ceausescu 1977. június 15-16-i nagyváradi-debreceni „baráti találkozó” magyar diplomáciai sikernek bizonyult. Ceausescu ugyanis hajlandó volt a közös nyilatkozatban kitérni a nemzeti kisebbségekre is, és magyar javaslatra bekerült az a kitétel, miszerint a két ország nemzetiségei „híd” szerepet töltenek be a kapcsolatok építésében. Megállapodtak arról, hogy mihamarabb megnyitják a kolozsvári, ill. debreceni főkonzulátusokat és a budapesti, ill. bukaresti kulturális központokat. Azonban, hogy a román fél – következetesen és kiszámíthatóan – nem tarja meg a korábbi ígéreteit. A kulturális központok 1989-ig nem is nyílhattak meg. A magyar főkonzulátus is csak a megállapodás után két évvel, 1979-ben nyithatta meg kapuját (hogy aztán egyoldalú román döntésre 10 év múlva megszűnjön). Az MSZMP legfelső vezetése tisztában volt a magyar kisebbség helyzetének fokozatos romlásával, amely a nyolcvanas évekre elviselhetetlenné vált. Ennek ellenére Kádárék nem léptek fel határozottan a helyzet javítása érdekében. Ennek okát egy hetvenes évek végi belső feljegyzésben így rögzítették: „Az MSZMP politikájának fő irányvonala, hogy előmozdítsa a MNK és a RSZK kapcsolatainak erősítését a marxizmus-leninizmus és a proletár internacionalizmus elvei alapján. (...) Az alapvetően problematikus kérdéseket napirenden tartjuk, és találkozóinkon azokat szóvá tesszük. Változatlanul érvényes, hogy a román relációban türelmes, higgadt magatartást kell tanúsítanunk és érdekeinket szívósan és következetesen kell képviselnünk. (...) A nemzetiségi kérdést úgy tekintjük, mint amelynek megoldása minden ország belső ügye. Nem kívánunk abba kívülről beavatkozni.” A nyolcvanas évek elejétől fokozatosan elhidegül a viszony a két pártvezetés közt, aminek okaként említhető Kádár személyes ellenszenve Ceausescuval szemben, akivel nem volt hajlandó találkozni. 1988-ban színre lépett az új első titkár, Grósz Károly. Grósz abból indult ki: „nem tehetjük meg, hogy két szomszédos szocialista ország első számú vezetői több mint tíz év óta nem találkoztak”. Noha a Külügyminisztérium, és a pártvezetés reformerei is azt javasolták, kösse előre tisztázott szigorú feltételekhez a találkozót, Grósz csak magamagára hallgatott. Ennek meg is lett az eredménye. Az 1988. augusztus 28-i aradi magyar-román csúcstalálkozó román relációban a magyar diplomácia egyik legnagyobb kudarcának tekinthető. Összefoglalásul megállapítható, hogy az 1956 és 1989 közti évtizedekben a magyar párt-és állami vezetés mindvégig – a Moszkva által elvárt – problémamentes, jószomszédi kapcsolatok kiépítésére törekedett. A magyar küldöttségek tárgyalási és megegyezési szándékait a román partnerek szinte minden alkalommal a magyar bátortalanságára épülő tétovaságnak tekintette. S ez a magatartás mindmáig érvényes. /Varga Andrea: Arad 1988/2006. A mosolydiplomácia nem talál fogást. = Új Magyar Szó (Bukarest), aug. 30./
2006. október 10.
Kelet-Európa népei menetrendszerűen visszaválasztják a kommunista állampártok utódjait, tőlük várva a demokráciát, a jólétet. Ez jelzi azt a szellemi és erkölcsi rombolást, amelyet a félévszázados diktatúra végzett. Az újraválasztásban Magyarország élenjár, ott ugyanis el sem engedték a hajdani MSZMP utódját, hanem újra bizalmat szavaztak a balliberális koalíciónak. Mély erkölcsi válságban van a magyar társadalom nagy része. A hazudozó miniszterelnököt és csapatát továbbra is szimpátia kíséri, legalábbis az ország egyik felének részéről. Ma már nincs közszolgálati televízió, az MTV párttelevízióvá silányodott, ahol csak liberális vagy baloldali szerkesztők készíthetik a műsort. A magukat nagyra tartó értelmiségiek magyarázzák, dicsérik a hírhedt balatonőszödi beszédet. Aggasztó az a tömeges Orbán-fóbia, amely áthatja az egész balliberális oldalt. Most sem Gyurcsány arcátlansága a téma, hanem az ellenzék vezére. /Gábor Attila: Quo vadis, Magyarország? = Erdélyi Napló (Kolozsvár), okt. 10./
2006. október 27.
A Magyar Polgári Szövetség (MPSZ) erdővidéki szervezete és a bardoci Székely Tanácsának elnöksége tiltakozik a bodvaji vaskohó avató ünnepségére meghívott Magyar Szocialista Párt (MPSZ) színeit képviselő, Szekeres Imre magyar honvédelmi miniszter, volt Magyar Szocialista Munkáspárt KISZ-titkár jelenléte ellen, aki Pap János, az MSZMP Veszprém megyei első titkára mellett dolgozott,. Az ünnepségen részt vesz Markó Béla, az RMDSZ elnöke, miniszterelnök-helyettes és Lázár János, az Országgyűlés honvédelmi bizottságának elnöke is. A bodvaji vaskohóban öntötte Gábor Áron 1848 novemberében Háromszék önvédelmi harcának első két ágyúját. /P. A. M.: Ma avatják fel a bodvaji vaskohót. Szekeres Imre távolmaradását követelik. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 27./
2006. október 31.
Folyik a találgatás Varujan Vosganian brüsszeli kudarcának okaival kapcsolatosan. Sokak véleménye, hogy Vosganian nem eléggé ismert Brüsszelben, azaz nem tartozik az eurokraták szűk köréhez. Mások szerint Vosganian szekuritátés múltja, illetve gyanús üzleti összeköttetései állnak a háttérben. Brüsszel 2004-ben szemrebbenés nélkül elfogadta biztosnak Kovács Lászlót, aki saját bevallása szerint nem sokat konyított szaktárcájához, MSZMP-s “tiszta” múltjáról nem is beszélve. Az olasz Roco Butiglionét viszont azért utasították el, mert hívő katolikusként leszögezte: nem tekintheti a férfi-nő házassággal egyenrangúnak az azonos neműek kapcsolatát… /Chirmiciu András: Bűz. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 31./
2007. május 3.
Meggyalázták Kádár János síremlékét a budapesti Fiumei úti temetőben, a koporsót felfeszítették, a csontokat egy részét elvitték a tettesek. A munkásmozgalmi panteonra fekete festékkel felírták: „Gyilkos és áruló szent földben nem nyughat”. A sírrongálást az összes pártok elítélték. A Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége, a Magyar Antifasiszta Liga, a Kádár János Baráti Kör, a Marx Károly Társaság, a Május 1. Társaság, a Társadalmi Demokráciáért Mozgalom, a Magyar Szocialista Munkáspárt és a Magyarországi Munkáspárt 2006 közös közleményben tiltakozott a sírrongálás ellen. Kádár János 1956 novemberétől több mint harminc éven át volt Magyarország első számú pártvezetője. Az MSZMP volt első titkára 1989. július 6-án halt meg, azon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság hatálytalanította a Nagy Imre és társai perében hozott ítéleteket. /Meggyalázták Kádár János sírját. = Hargita Népe (Csíkszereda), máj. 3./
2007. november 14.
Litván György, a budapesti ‘56-os Intézet egykori igazgatója az 1980-1990-es években több ízben kutathatott a francia külügyminisztérium levéltárában. Az 1956-1957-ben Magyarországon működő francia diplomaták által az akkori helyzetről és eseményekről hazaküldött, együttérző jelentések elolvasása késztette 1993 decemberében az alábbi sorok megírására. Az akkor nem publikált cikk most került elő az egy éve elhunyt történész irathagyatékából. Az Élet és Irodalom 45. száma közli Litván György: Párizsból nézve című, 1993. decemberéből való írását. Ebben írta: „Emlékezhetünk, mennyi találgatás hangzott el az utóbbi egy-két évben az 1957. augusztusi úgynevezett ENSZ-tiltakozásról, amelyben a magyar írótársadalom csaknem minden számottevő tagja – igaz, néhány jelentős kivétellel – aláírásával foglalt állást az »ötös bizottság« jelentésének az ENSZ közgyűlésén való napirendre tűzése és tárgyalása ellen. A ma is élő aláírók emlékezete elmosódott, írott dokumentum pedig ez ideig nem került elő arra vonatkozólag, miként tudott a hatalom viszonylag gyorsan és csöndben ennyi – és ilyen! – aláírást összegyűjteni. Nos, a budapesti francia diplomaták tudni vélték a titkot, s jelentéseikben Párizzsal is tudatták. Egyrészt leírták, hogy Orbán László, az MSZMP kulturális és tudományos osztályának akkori vezetője, tekintélyes írók egy csoportja előtt újabb írópereket helyezett kilátásba arra az esetre, ha megtagadnák az aláírást. Másrészt, amikor egyes írók módosítani, szelídíteni akarták a brutálisan »ellenforradalmazó«, rendőri szöveget, a franciák értesülése szerint felállt Tamási Áron, az előző évi Gond és Hitvallás egyik szerzője, s kijelentette: éppen azzal tehetjük nyilvánvalóvá, hogy erőszaknak engedtünk, ha tőlünk minél idegenebb szöveget írunk alá minél egyöntetűbben, minél nagyobb számban. /b. d. : Minél idegenebbet, minél egyöntetűbben. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./
2008. január 29.
Huszonöt évvel ezelőtt állították bíróság elé a csehszlovákiai hatóságok Duray Miklóst. A magyar oktatásért küzdő felvidéki ellenzéki írót csaknem ötszáz napig tartották fogva ítélet nélkül. Amikor a csehszlovák hatóságok 1983 januárjában Duray Miklós író ellen meghirdették a kommunista Csehszlovákia első magyarellenes politikai perét, a felvidéki magyar politikusokat érintő tisztogatások már több mint egy évtizede tartottak. Szarka László történész a pozsonyi Szabad Újságban így emlékezett vissza azokra az időkre: „1970-ben felmentették Szabó Rezsőt a Szlovák Nemzeti Tanács alelnöki tisztségéből, s megszüntették Dobos László tárca nélküli miniszteri tisztségét, 1972-től pedig több rendelet szabályozta a nyelvhasználati és oktatási jogokat. Kötelezővé tették a helynevek szlovák használatát, majd csökkentették a nyitrai magyar tanárképzés keretszámait. Az oktatási tárca folyamatosan próbálkozott a magyar iskolákban a szlovák tannyelv bevezetésével. Emiatt 1978. áprilisában Duray Miklós vezetésével, s szlovákiai magyar értelmiségiek részvételével megalakult a Csehszlovákiai Magyar Kisebbségi Jogvédő Bizottság. ” 1982. június 3-án Duray lakásában házkutatást tartottak, majd államellenes bűntény elkövetésével vádolták. 1982. november 10-én letartóztatták és vizsgálati fogságba helyezték, s 1983. január 31-re és február 1-jére meghirdették Duray perét. Szarka László szerint „Duray Miklós a klasszikus koncepciós tárgyalásokat idéző bírói-ügyészi kérdésekre a nemzetiségi politika kíméletlen kritikájával válaszolt. A két és fél hónapos előzetes fogva tartás börtönélményein felülemelkedve tárgyilagosan, világos, egyértelmű érvekkel bizonyította a maga igazát. ” 1983. február 22-én 105 napi fogva tartás után Duray Miklóst szabadlábra helyezték, de 1984. május 10-én a magyar iskolákért folytatott fellépései, a Jogvédő Bizottság memorandumai miatt ismét letartóztatták. Első és második vizsgálati fogsága idején – ítélet nélkül – összesen 470 napon át tartották őt börtönben. Fogva tartása ellen amerikai szenátorok, a PEN Club, valamint magyar és amerikai írók, csehszlovákiai és magyarországi értelmiségi csoportok, emberjogi aktivisták tiltakoztak. 1985 elején szlovákiai származású magyarországi értelmiségiek levélben kérték Szűrös Mátyást és az MSZMP központi bizottságát (KB), hogy segítse elő Duray szabadulását. Az aláíróknak Radics Katalin, a KB tudományos, közoktatási és kulturális osztályának helyettes vezetője nyomatékosan kijelentette, hogy a párt „nem állhat ki egy antimarxista személyért”. /Kristály Lehel: Negyedszázada kezdődött a Duray-per. = Magyar Hírlap (Budapest), jan. 29./
2008. április 12.
Negyedszázada, hunyt el Illyés Gyula Kossuth-díjas költő, író /Felsőrácegrespuszta, 1902. nov. 2. – Budapest, 1983. ápr. 15./, a kisebbségbe jutott magyarság iránti érdeklődése élete hatvanas-hetvenes éveiben vált intenzívebbé. 1945 szeptemberében a magyar kormányküldöttség tagjaként utazott Romániába. Látnia kell, írta, hogy „a nyert ügy, a győzelem mámorában fellángoló román nemzetiesség át–átcsap a nemzeti türelmetlenségbe. Naponta érkeznek a hírek erőszakoskodásról, van köztük véres is, van halálos is. (…) A magyarság lelkiállapota kettős. Ha azt mondod: új társadalom – csupa buzgás, remény. De ha külön magyar sorsára tapintasz: tétovázás, megriadás, sőt szűkölés. És teljes magára hagyottság. ” Kolozsváron, baráti társaságban a költő a magyarországi politikai helyzetről, a forradalmi, a nemzet fogalmával azonosuló új magyarságról beszélt. Bányai László idegesen, indulatosan közbeszólt: „a magyar nép, ellentétben például a románnal, gyökeréig magába vette a hitlerizmust (…) nyilas volt az utolsó kisbíró, az utolsó baka is. (…) Megdöbbenve nézek rá. A magyarság ilyen legyalázását még sohasem hallottam. ” – idézte fel a beszélgetést Illyés Gyula Erdélyi út címen. Illyés a nemzetközi közvélemény elé tárta az erdélyi magyarság helyzetét a párizsi l’Expres hasábjain, a lap 1964. január 9-i számában: „A legmélyebb társadalmi változások is messze vannak attól, hogy megoldjanak minden problémát. Romániában van egy provincia, Erdély, amely évszázadokon át a magyar civilizáció és irodalom valódi szülőföldje volt. Ebben a provinciában nemrég zárták be az egyetlen magyar egyetemet, ami egy több mint kétmillió lélekből álló kisebbségnek volt szánva. A magyar írók és az egész magyar értelmiség helyzete nagyon kényelmetlen. ” Naplójegyzetei tanúskodtak arról, hogy szinte hetente érkezett vendég Erdélyből, a Felvidékről, a Vajdaságból, így első kézből kapott hírt minden, a kisebbségeket ért atrocitásról – iskolabezárásról, hatósági visszaélésekről, hátrányos törvényi rendelkezésekről. Ezért írta: „…a nacionalizmus maga az agresszivitás, viszont akinek meg van kötve a keze, az már helyzeténél fogva sem lehet agresszív, feddő leckét tehát nem ő érdemel, hanem a megkötője. ” (Szakvizsgán – nacionalizmusból) A nemzeti kisebbség elleni „többségi” fellépésre, agresszivitásra Illyés Gyula Tiszták című drámája nyújtott példázatot. „A darab egy elpusztult népről szól, de még élő, küszködő népeknek, közösségeknek. S így személy szerint nekünk is. (…) Fölösleges tán hozzátennem, hányszor átsuhant írás közben gondolataim közt a magyar anyanyelvűek közösségének sok ügye-gondja is. ” /Írta a vígszínházi előadás műsorfüzetébe/ Illyés Gyulát a kérdések felvetése miatt a hatalom elmarasztalta, írásait betiltották, cenzúrázták. Megjelent nagyhatású esszéje: Válasz Herdernek és Adynak /Magyar Nemzet 1977 karácsonyi és 1978. január 1-jei számában/, ebben írta: „A nemzeti kisebbségek jogait semmiféle nemzetközi megállapodás nem védi. A békeszerződések ezeket, mint maguktól értetődőket, az egyéni jogok közé iktatták. Az országok, melyeknek bármily tömegű diaszpóráik vannak, csak egyéni magatartásukkal fejezik ki azt, miként vélekednek a legelemibb – legemberibb – jogok helyes vagy helytelen alkalmazásáról. ” Erre bukaresti Luceafarul című lapban megjelent egy gyalázkodó írás. Budapesten a pártvezetés, az MSZMP KB 1978. május 25-én foglalkozott a kirobbant „konfliktussal”. Megfosztották a költőt a válaszadás lehetőségétől. A Fegyelmezetten című írása csak tíz évvel később jelenhetett meg a Magyar Nemzet hasábjain. Illyés Szellem és erőszak /1978/ című kinyomtatott kötetének terjesztését Magyarországon betiltották. Romániában minden művét „zár alá helyezték”, könyvtárakból, könyvüzletekből kivonták, nevét kiejteni sem volt szabad. Az Illyés Gyula életművét testes monográfiában elemző Izsák József méltán nevezte őt virrasztónak és őrizőnek. Kós Károly egy 1975-ben írott levelében – mondhatnánk – minden elszakított magyar nevében fejezte ki elismerését: „Illyés Gyulát nem csak mint a mai legnagyobb generális magyar íróművészt, de mint az egykori hazából kiszakadt magyarságot számon tartó és sorsát szívén viselő bátor védelmezőjét is mindenek felett tisztelem, becsülöm és szeretem. ” /Máriás József: Huszonöt éve hunyt el Illyés Gyula. „Virrasztónak és őrizőnek szemeltetett ki”. = Hargita Népe (Csíkszereda), ápr. 12./
2008. június 16.
Ötven éve, 1958. június 16-án végezték ki Nagy Imrét, az 1956-os forradalom miniszterelnökét és vádlott-társait. November 4-én hajnalban, drámai rádióbeszédben jelentette be a szovjet inváziót, majd több társával a jugoszláv követségen kért menedékjogot. November 22-én Kádár János menlevelével elhagyták a követséget, ezután a szovjetek őrizetbe vették őket, majd a romániai Snagovban „házi őrizetbe”, fogságba kerültek. A tisztségéről lemondani nem hajlandó Nagy Imre nem egyezkedett az új rendszerrel. 1957 áprilisában hozták Budapestre, ahol 1958. február 6-án, a nyilvánosság teljes kizárásával bíróság elé állították. A minden együttműködést megtagadó, nyílt tárgyalást követelő Szilágyi József ügyét elkülönítették és 1958. április 22-én halálra ítélték, két nappal később kivégezték. Losonczy Géza, Nagy Imre államminisztere a börtönben éhségsztrájkba kezdett, és 1957 végén máig tisztázatlan körülmények között meghalt. A többi vádlott pere június 9-én folytatódott. 1958. június 15-én a Legfelső Bíróság Vida Ferenc vezette Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítélte. Donáth Ferencet, az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottságának volt tagját 12 évi börtönre, Gimes Miklós újságírót halálra, Tildy Zoltán volt köztársasági elnököt, a Nagy Imre kormány államminiszterét 6 évi börtönre, Maléter Pál honvédelmi minisztert halálra, Kopácsi Sándort, a nemzetőrség helyettes parancsnokát életfogytiglani börtönre, Jánosi Ferencet 8 évi, Vásárhelyi Miklóst, a kormány sajtófőnökét 5 évi börtönre ítélték. Másnap hajnalban a Gyűjtőfogház udvarán kivégezték Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst, a holttesteket előbb a börtön udvarán földelték el, majd 1961-ben az Új Köztemető 301-es parcellájának egyik jeltelen sírjába temették, a nyilvántartásba hamis neveket jegyeztek be. A holttestek kihantolása és azonosítása 1989 márciusában kezdődött meg, Nagy Imre és társainak 1989. június 16-i újratemetése a rendszerváltás jelképes eseménye lett. A Fidesz és várhatóan a KDNP sem képviselteti magát azon a parlamenti emlékülésen, amelyre Gyurcsány Ferenc hívta meg június 16-ra a magyarországi parlamenti pártok elnökeit. A Nagy Imre és mártírtársai kivégzésének 50. évfordulóján rendezendő emlékülésen Sólyom László köztársasági elnök sem lesz jelen. Az SZDSZ képviseletében Fodor Gábor pártelnök vesz részt a parlamenti emlékülésen, az MDF részéről pedig Boross Péter országgyűlési képviselő. /50 éve végezték ki Nagy Imrét és társait. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 16./
2008. augusztus 19.
Huszonöt éve, 1983-ban mutatták be Budapesten, a Városligetben az István, a király című, mára klasszikussá lett rockoperát. A szerzőket – Boldizsár Miklós drámaírót, a zeneszerző Szörényi Leventét és a szövegíró Bródy Jánost – már a hetvenes évektől foglalkoztatta a magyar államalapítás kora. A történetet Nemeskürty Istvánnal, a Mafilm Budapest Stúdió akkori vezetőjével történt magállapodás értelmében filmen akarták feldolgozni. A városligeti bemutatót csak nyilvános forgatásnak szánták, de a hatalmas érdeklődés miatt ez lett az elsődleges produkció. Mivel augusztus 20. akkoriban hivatalosan az új kenyér ünnepe és az alkotmány napja volt, a darab rendezőjének, Koltay Gábornak kellett közbenjárnia Maróthy Lászlónál, az MSZMP budapesti bizottságának első titkáránál, hogy engedélyezzék az előadásokat. Végül 1983. augusztus 18. és 28. között hét alkalommal, összesen százezer néző előtt mutatták be a népzenei elemeket és az egyházi gregorián zenét a populáris zenével ötvöző művet. Az István, a király a magyarországi színházi gyakorlatban is áttörést jelentett, hiszen a színészek – Pelsőczy László, Berek Kati, Sára Bernadett, Hűvösvölgyi Ildikó, Balázs Péter és Balázsovits Lajos – mellett főszerepet kaptak a rockélet nagyjai is: Varga Miklós, Vikidál Gyula, Nagy Feró, Deák „Bill” Gyula, közülük akkor többen „lázadónak” számítottak. A bemutató helyszíne ekkor kapta a Királydomb nevet, és ma már hivatalosan is így nevezik. A rockoperát egy évvel később a Szegedi Szabadtéri Játékok keretében a Dóm téren játszották, majd 1986-tól a Nemzeti Színházban, Kerényi Imre rendezésében került színre. Ez a változat 1989-ig 224 előadást ért meg és mintegy 180 ezer nézőt vonzott. A rendszerváltást követően, 1990-ben a Népstadionban mutatták be (a létesítményben ez volt az első magyar koncert), a két estére összesen 120 ezren váltottak jegyet. A darabot 1992-ben a sevillai Expón, majd Németországban, Ausztriában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában is játszották, húsz évvel az ősbemutató után, 2003-ban Erdélyben, Csíksomlyón 350 ezer néző előtt adták elő. A műből 1984-ben készült filmet rövid idő alatt másfél millióan látták, a hanganyag megjelent bakelit lemezen, kazettán és CD-n is, a film jubileumi, kétlemezes kiadása idén látott napvilágot. A bemutató negyedszázados évfordulóján a Magyar Televízió tehetségkutató műsorban válogatta ki a jubileumi előadás szereplőit, az újrafogalmazott produkciót júniusban mutatták be a Papp László Budapest Sportarénában, majd a Szegedi Szabadtéri Játékokon láthatta a közönség. /25 éves az István, a király. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 19./
2009. március 28.
A kommunista rendszerben a párt mindenható „szakembere” még a megnyitás előtt kötelezően megnézte minden kiállítás anyagát, kiparancsolta a műtárgyak közül mindazokat, amelyek ellen ideológiai kifogása támadt. Vagy a premier előtt egyszerűen letiltotta a színházi előadást, emlékeztetett Ujj János. Mostanság az egykori szigorú cenzorok egyike a modern tárlatoknak egyik leglelkesebb támogatója! Folyik a szerecsenmosdatás. Az itteninél nagyobb mértékben történik ez az anyaországban. A régi rendszer kiváltságosait, haszonélvezőit jól megfizetett tollnokok, az egykori elvtársaik igyekeznek tisztára mosni. Kezdődött 1990-ben, amikor Farkas Mihálynak, az ötvenes évek magyar kommunista „négyesfogata” egyik tagjának fia, az ÁVH-s alezredes Vlagyimir megírta a Nincs mentség c. könyvét. A cím ellenére ő talált mentséget a törvényszegésekre, apja és önmaga tetteire. Néhány hónapja a magyar közszolgálati televízió levetítette azt a dokumentumfilmet, amelyet az 1956-os miniszterelnök, Hegedűs András Ausztráliába kivándorolt unokája készített az akkor még élő nagyapjáról Budapesten. Az 56-os forradalom értékelésénél az 1956-ban a diktatúra ellen lázadókat, a Nagy Imre kormány tagjait felelőtlen személyeknek nevezte. A legocsmányabb szerecsenmosdatást Moldova György követte el Kádár Jánosról írt könyvével. A magyar történelem vérengző hóhérát (ő több embert ítéltetett el, mint ahány náci vezért a második világháború után Németországban!) a 20. század legnagyobb magyar politikusának nevezni, ez több mint alávalóság. És a Moldova György nevével fémjelzett könyv hány, a kádári gulyáskommunizmus után nosztalgiázó személyt téveszt meg. Minap este Aczél Györgyről, az MSZMP egykori mindenható ideológusáról vetített portréfilmet a Duna Televízió. (Ő volt Révai József politikájának a folytatója, a magyar Zsdanov.) Családtagjai, ismerősei, barátai szólaltak meg. Szinte valamennyien dicsérően! A megszólított írók, művészek, filmrendezők valamennyien Aczél György lekötelezettjei voltak. Mindnyájan az ő jóvoltából jutottak közlési, fellépési, rendezési lehetőséghez, kaptak útlevelet külföldre. Az elutasítottakat, hallgatásra ítélteket, az országhatárok mögé zártakat, az állásukból elbocsátottakat, a visszaminősítetteket szándékosan (?) nem kérdezte a film alkotója. Romániában a szerecsenmosdatás nem ilyen mértékű. A központi párt- és államvezetésben, sőt minden megyei pártbizottságban akadtak, akik felelősek voltak a gazdasági romlásért. /Ujj János: Szerecsenmosdatás. = Nyugati Jelen (Arad), márc. 28./
2009. április 6.
Lendvai Ildikót választották meg az MSZP elnökévé a párt rendkívüli kongresszusán április 5-én – jelentette be Gyurcsány Ferenc. Lendvai Ildikót 91 százalékos többséggel választották pártelnökké. Bajnai Gordon miniszterelnök-jelöltségére szavaztak a küldöttek, így nincs akadálya, hogy ezzel a módszerrel cseréljen kormányfőt az MSZP. /Lendvai lett az MSZP elnöke. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 6./ Lendvai Ildikó 1974-től a KISZ központi bizottsága kulturális osztályán dolgozott, majd 1984-től az MSZMP központi bizottsága kulturális alosztályának munkatársa, később osztályvezető-helyettes. Lendvai a KISZ és az MSZMP kulturális osztályain gyakorlatilag cenzorként dolgozott, korlátozta a rendszer által veszélyesnek tartott műveket és előadókat. /Lokodi Imre: Lendvai és a remény programja. = Új Magyar Szó (Bukarest), ápr. 7./
2009. május 15.
Az Új Magyar Szó időnként átvesz baloldali lapokból cikkeket. A mostani szám három cikket vett át, ezek Ijesztő irányok alcímmel mutatják a lapok által jellemzett helyzetet: a/ Gyurcsány Ferenc nyomtalanul eltűnt, írta Lengyel László, hívei nem zokognak. Gyurcsány nem hagyott betölthetetlen űrt maga után, nem hagyott hátra semmit. Lengyel László megjegyezte, Orbán Viktor se hagyna több nyomot maga után. A cikkíró szerint „súlytalan, üres egyéniségek szavaltak itt az elmúlt évtizedben!” Akarsz együttműködni a nemzetközi pénzügyi és politikai szereplőkkel vagy sem? „Ez kötelező megszorítási csomagot és reformokat jelent. A kormány, az MSZP, az SZDSZ, az MDF azt mondják: igen. A Jobbik: nem. A Fidesz: nem, de, igen, de – nem mondok semmit. ” „A kormány, az MSZP, az SZDSZ és az MDF többé-kevésbé belenyugodtak, hogy sorsunk a nemzetközi piacon dől el, a nemzetközi intézményekkel kell megfelelő tárgyalásokat lefolytatnunk, feltételeket kialkudnunk, hogy túléljük a válságot. ” Lengyel László Bethlen István miniszterelnök helyes döntéséhez hasonlítja ezt. Sőt: „Ide jutott Kádár János pártelnök 1982 tavaszán, amikor az IMF-be való belépés és hitel mellett határozott. ” Lengyel László szerint a Fidesz a vezérlő fejedelem varázspálcájában hisz. A cikkíró szerint: sok jóra nem számíthatunk. /Lengyel László, hvg. hu: Eltűntnek nyilvánítva. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./ b/ A Die Zeit nagy riportot közölt, a lap szerint a szélsőjobbra tolódó Magyarországról. Magyarországon nincs társadalmi konszenzus a szélsőjobboldallal szemben. Az államcsőddel fenyegető helyzet közepette az egyre hangosabb szélsőjobb „zsidókat és idegenszívűeket” támad meg – olvasható a Die Zeitben. A hetilap szerint Tamás Gáspár Miklóst, az ismert zsidó származású értelmiségit a Magyar Gárda egyik felvonuló egysége élén masírozó szakaszvezető ordítva úgy köszöntötte az utcán: „Heil Hitler, Tamás úr. Hogy van?” Németországban Esterházyt, Nádast és Dalost ismerik, tisztelik, ők azonban egy „lejárt kultúrához” tartoznak. A következő választáson kétharmados parlamenti többségre számító populista ellenzéki vezető, Orbán Viktor az elmúlt években a polgárokat a parlament ellenében játszotta ki. Vásárhelyi Mária szociológus szerint sok magyar polgárjognak tekinti az idegenellenes beállítottságot, a szélsőséges megnyilvánulások pedig szalonképesek lettek…. „Magyarországon olyan gyakran gyorsan és könnyen ejtik ki a „hazaáruló” szót, mint a kapucsínót. Korábban nem szívesen hallgattam meg, ha folyamatosan párhuzamokat vontak a mostani és az 1930-as évek közötti magyarországi állapotok között, de fokozatosan változik a véleményem” – idézte Esterházy Pétert a Frankfurter Allgeimene Zeitung (FAZ) abban a budapesti riportban, amelyet április közepén közölt a napilap. A Németországban nagy elismertségnek örvendő író, Nádas Péter arról beszélt, hogy Magyarországon most bosszulják meg magukat az elmúlt húsz év mulasztásai. Magyarország a régi struktúrákban él, a pártok felett nincs semmilyen ellenőrzés. Esterházy Péter a gazdasági nehézségek miatt megugrott, sok embert ellehetetlenítő devizahitel-törlesztési részletek kapcsán úgy fogalmazott: a magyarok nagyon tanulatlanok a pénzügyekben. Esterházy a Magyar Gárdát riasztónak és nevetségesnek gondolja. Gyurcsány Ferenc kormányfő lemondásában és utódlásában mindkét író a régi struktúrákat, az egykori MSZMP politikai bizottságára emlékeztető megoldásokat látja visszaköszönni. /Dési András, Népszabadság: Heil Hitler, Tamás úr, hogy van? = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15 c/ Élőben még soha nem hallotta a Horst-Wessel-Liedet, mesélte Valkinak egy német kollégája, aki éppen Budapesten, az Úri utcai német nagykövetség épületében tartózkodott, amikor a holokauszt-tagadó egyenruhások felvonultak a várban. Egy olyan országban, amelynek alkotmányértelmezése szerint egy holokauszt-tagadó felvonulás a szabad véleménynyilvánítási és gyülekezési jog egyik természetes kifejezési formája, vajon miért lenne gond a „Die Fahne hoch!” („Magasra a zászlókat!”) kezdetű, lendületes indulóval? /Valki László, Élet és Irodalom: Élőben még soha. Ijesztő irányok. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 15./
2009. június 9.
A Nagy Imre-per 1958. február 5-én megkezdődött, akkor Radó Zoltán volt a népbírósági tanács elnöke; majd a pert – pótnyomozásra (ami soha nem történt meg) hivatkozva – szovjet nyomásra félbeszakították. Hruscsov átmeneti enyhülési politikáját ugyanis megkérdőjelezte volna egy halálos ítéletekkel terhelt koncepciós per. Az 1958. június 9. és 15. között lezajlott zárt és gyorsított bírósági eljárás során Nagy Imrét és társait a népi demokratikus államrend elleni szervezkedésben való részvétellel, illetve szervezkedés vezetésével vádolták. Figyeltek arra, hogy az MSZMP akkori első titkárának, Kádár Jánosnak a szerepéről ne essék szó, mivel egy ideig ő is a forradalom ügye mellett állt. 1958. június 16-án hajnali öt órakor a Kozma utcai börtönben a vesztőhelyre vezették őket és felolvasták halálos ítéletüket. A Kossuth Rádió 1958. június 16-án, pontban éjfélkor ismertette a Nagy Imre és társai ellen lefolytatott perről szóló hivatalos közleményt, amely tudatta, hogy az ítéleteket már végre is hajtották. /Nagy Imre-per, 1958. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 9./
2009. június 16.
Június 16-án húsz éve temették újra Nagy Imrét. Nagy Imre és társai exhumálását és újratemetését hatalmas viták előzték meg a már szétesőben lévő MSZMP felső vezetésében, az elvtársak féltek, mi fog történni a temetésen. Az ‘56-os Intézet néhány napja közzétette annak a 185 ismert besúgónak a névsorát, akiket mozgósítottak 1989. június l6-án, megbízták őket, hogy figyeljenek, ki mit beszél, hogyan viselkedik. Felesleges volt Grósz Károly akkori miniszterelnöknek és a hozzá közel állóknak vízágyúkról vizionálniuk, a több százezres tömeg méltóságteljesen emlékezett. Igaz, hogy néhány beszéd felháborította az elvtársakat, de leginkább az akkor még fiatal, kezdő politikus Orbán Viktor szónoklata, aki akkor vált Magyarország egyik ismert politikusává. Elmondotta ugyanis, hogy Nagy Imre kormányának követelései – a többpártrendszer, a magyar függetlenség és a szovjet csapatok kivonása Magyarországról – mit sem vesztettek aktualitásukból. Ezzel megkezdődött a vértelen magyar forradalom, és megbukott egy hazugságokon alapuló rendszer. Kádár János halála azt is jelentette, hogy a vérrel megpecsételt titok – Nagy Imre és mártírtársai nevét kimondani sem lehetett – nem titok többé. Hogy a 185 besúgó miket jelentett, talán nem is fontos. Megkezdődött valami, amit már nem lehetett vízágyúkkal és besúgókkal megállítani. /Bogdán László: A magyar bársonyos forradalom kezdete. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 16./
